Jedi Akadémia

A képkavalkádnak vége lett, amikor a szemem felnyílt. Egyetlen pillanat alatt tértem vissza a valóságba, miközben lassan felültem. Letöröltem homlokomról az izzadtságcseppeket, melyek szépen lassan kiverejtékeztek az arcomra. Na tessék, ez így egyre jobb és jobb lesz. Előbb összeesek edzésen, most meg ez. Igazából normális esetekben nem tulajdonítottam volna ennek a képhalmaznak ilyen nagy figyelmet. De volt valami, amiben különbözik egy Jedi és egy normális élőlény. A Jediknek nincsenek hiábavaló álmaik. Sőt... igazából álmaik sincsenek nagyon. Rémálmaik meg aztán főleg nem. Mindennek van valami oka. Ezt még Vandar mester mondta nekünk annak idején... amikor elsőként estünk túl hasonló jelenéseken.

Az a sok minden, amit láttam. Hirtelen nem is tudtam felidézni mindent. Inkább ez olyan volt, mint egy diavetítés. Egyik kép betölt, utána kimegy, betölt a következő. Valahogy nem láttam logikát köztük. Megintcsak egy olyan dolog, amin majd el kell meditálnom. Már ha lesz rá időm. Ugyanis amint megfelelően észhez tértem a reggeli kábultságból, észrevettem a papirost az éjjeliszekrényen. Hm, papiros, manapság már nem sokan használják üzenethagyásra. Picit régimódi a mester, de hát ezzel igazából semmi gond. Ám kissé elhúztam a szám. Na tessék, rögtön az első nap elkések. Szép bemutatkozás egy Kae mester előtt. Már éppen indultam volna, hogy eleget tegyek a kérésének, amikor megtorpantam az ajtóban.

Amikor tegnap visszaértem, nem lacafacáztam, egyből beestem az ágyba és húztam a rancorbőrt. Szóval a tegnap összeizzadt ruhám volt még mindig rajtam. Ha már az idejét rabolom, akkor legalább rendezetten, ápoltan fogok odaállni elé. Szóval csak negyed óra múlva léptem ki a szobámból, friss ruhában, letusoltan. Utam pedig az Akadémia amúgy központi parkjába vezetett. Az a fa még nálam is öregebb, ami ott áll. Hamarosan ott is álltam, elvégre a lakónegyed egyenesen a parkra nyílt. Megtorpantam, majd hamarosan ki is szúrtam a mester ezüstös haját. Elindultam az irányába.
- Elnézést a késésért, mester - hajoltam meg előtte.

Halványan elmosolyodtam ezen. Kellemes nap elé nézünk a jelek szerint. Szerettem meditálni, még ha a szerény képességeim nem is engedtek egyelőre mély betekintést. Igaz, volt még egy oka ennek. A gyerekek már csak olyanok, hogy szeretnek izegni-mozogni. Szóval nagyon nehéz egy helyben ülni, Jedi kiképzés ide vagy oda. Tény, hogy én még egy nyugodtabb természet voltam, de meg tudtam őrülni, ha egy helyben kell lennie hosszútávon. Nem csak én, igazából már a testem is lázad a meditációs tanfolyam végére. Minden kis mozdulat, amit megteszek, gyógyír a sajtkukac énemnek. Igaz, másfelől az meg azt eredményezi, hogy a figyelmem megoszlik és a koncentrációnak annyi. Szóval eléggé furcsa kettősség alakul ki így tudatilag a meditáció során. Nyugton is maradni meg nem is, ez a feladat... és még milyen. Sokan még felnőttkorukban is nehezen viselik, ha nem mozoghatnak állandó jelleggel.

De én még gyerek voltam, szóval van remény a változásra. Letelepedtem tisztes távolságban a mester előtt. Végül is, ez is egy páros meditáció... azzal a különbséggel, hogy nem velem egy szintűvel fogom művelni. Meg azért a hely is kissé szokatlan. Egyszer szívesen megnézném, milyen meditálni a Szent Ligetben. De még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egyedül kimenjek oda. Túl sok a vadállat, még ha a legtöbb békés is. Na de koncentrálni. Miután felvettem a szükséges pózt ültömben, szemeimet lehunytam. Vettem egy mély lélegzetet, majd nekiláttam, hogy végigmenjek azokon a szokásosnak is nevezhető pontokon, ami kulcsa a sikeres meditációnak. Ugyan még nem éltem át olyat, de idővel el kell érnem. Főleg most.

A mester által kilátásba helyezett napirendi pontok a szokottnál is nagyobb komolyságot váltottak ki belőlem. Kae azt mondta, hogy jobban meg akar ismerni, illetve utána kellene járni az előzőleg történteknek. Hát rendben, akkor rajtam ne múljék. Ha kell, hát átírom a viselkedési programomat, de ráveszem magam, hogy nyugodtan kibírjam. Nem lesz egyszerű, de hát meg kell harcolni olykor pár dologgal. Na jó, azért ne higgye senki, hogy görcsösen, csak azért is alapon fogok nekiállni ennek. A meditációnál az nem fog működni. Nyugodtan, gördülékenyen kell nekiállni...

Már éppen kezdtem volna érezni a szokásos bizsergést a testemben, amikor már kezd a lábam lázadni az ülés ellen, az egyenes hát és a többi nyalánkság ilyenkor, de aztán egyik pillanatról a másikra furcsa dolog történt. Mint ha a lelkemet beszívta volna valami örvény magába. Mármint jótékony örvény, nem olyan, mely előszeretettel felborogatja ami az útjába kerül. Aztán a tér remegni kezdett, majd hoppá, valami másik helyre kerültem. Jéé, egy terem. Ez meg hogy lehet. Aztán a mester mindent elmond. Ó, szóval ezt ő csinálta. Na ebből is látszik, mi az ő szintje és mi az enyém. Nekem halvány lila gőzöm se volt arról, hogy ilyet is lehet csinálni. Én még annak is örülök, ha jó helyen fogom meg a fénykardot és nem magamba aktiválom a pengét. Mondjuk... oké, most már beugrott. Valamikor Zhar mesélte, hogy jó pár tanonc azért halt meg, mert túl mélyre süllyedt a meditációban. Nem tudták felébreszteni őket és éhen haltak. Lehet, hogy ők is bekerültek ide?

Halványan elmosolyodok, amikor a mester elmondja a dolgokat és színt vált.
- Eltalálta a kedvenc színemet, mester - mosolygok.
Hát, ha már így meg lett engedve, akkor csinálok valamit. Összeszedtem a koncentrációmat és letettem a padlóra a kezemet. A gyerekes vehemenciát próbálva félretenni most lágyságot igyekeztem elképzelni. Ekkor megremegett a kezem alatt a föld és áthatolhatóvá vált. A kezem csuklóig elsüllyedt benne, ahogy a földön egy kisebb víz forrás jelent meg. Nem számottevő, annyi, amennyi egy kisgyerektől kifért. Kicsit melengettem a kezem a kellemesen langyos lében, de aztán kihúztam a kezemet belőle, a tócsa pedig eltűnt egyből. Éreztem, hogy még ez is eléggé fárasztó volt nekem. Vettem egy mély lélegzetet, majd a tekintetem az ősz hajú mesterre emeltem, jelezve, hogy megelégedtem ennyivel. Ez az ő birodalma, én pedig jól nevelt vendég vagyok.

Halványan elmosolyodtam, amikor a mester egy bizonyos jelzővel illetett engem. Igaz, a miértjét nem igen értettem. Elvégre, én csak egy kis pocsolyát csináltam, amit el is tüntettem. Még le se fröcsköltem, utó-locsolónapi ajándékként. Ah, na mindegy. Gyerek vagyok, nem fogok megpróbálkozni egy felnőtt fejével való gondolkodással... na bumm, beszélek én, aki intenzív koravén tanfolyamot végez. Na mindegy. A mester utána egy kérést intéz felém, ami eléggé meglep. Államat megtámasztottam a kezeimen, könyökeimet pedig a térdeimen, így merülve gondolkodóba. Emlékeztem a látomásomra, ó nagyon is. Egy életre belém égett minden, amit akkor láttam. Csak volt egy kis probléma. Az egész látomás annyira kesze-kusza volt, hogy igazából nem tudtam, hol kezdjem el. Oké, az elején, de hol az eleje? A sok látott dolog alaposan felforgatott akkor. Ránéztem a mesterre, amolyan ,,feladta a leckét" tekintettel. Mert nem akartam neki összevisszaságokat beszélni, ezért jól át kellett gondolnom.

Aztán a megoldás berobbant a tudatomba.
- Mester, szerintem jobb, ha inkább megmutatom neked.
Ami ezután következett, az nem volt valami hiper-szuper-izé Jedi képesség, vagy tápos cselekedet. Nem. Csupán a gyermeki fantázia és alkotóképesség nyilvánult meg. Nemes egyszerűséggel megint megérintettem a padlót, megformálva a pocsolyát, kissé nagyobb változatban. De most ahogy koncentrálni kezdtem, a víz feketévé változott, majd képek villantak fel. A kezem gyakorlatilag egy csatorna volt, mely beletöltötte az emlékeket a vízbe. A tűzet... a vihart... a csatakiáltásokba vegyülő őrjöngő sikoltásokat... a tűzben ragyogó ajtót... a mester láthatja, ahogy még most is megborzongok a látványtól, de összeszedem magam, mielőtt szétesne a koncentrációm... utána a kilétét fel nem fedő, barna hajú nőt, ki mint ha próbálna védeni... a közelgő, lépteket hallató sötét árnyat... aztán amikor a képek az utolsót is megmutatták, az egészet elindítottam elölről.

- Úgy éreztem közben, hogy a testem menten porig ég - mondtam lehunyt szemmel, miközben mutattam az emlékképeket. - Még most is érzem, ha felidézem a képeket. Ez nem olyan, mint amikor felgyújtanak minket. Nem. Ez belülről indul, onnan emészt fel, de mégse jut át a felszínre. Mint ha az ember lelke akarna kiégni, de nem tud, ezért állandósul. Aztán ott volt a kettősség, a nőnél és az ajtónál. Az ajtó hidegség, félelem, iszonyat. A nő ellenben kedvesség, biztonságérzet és lágyság. A kettő pedig egyszerre ért, nem külön-külön.
Közben pedig újra és újra megmutattam a mesternek a látottakat... újra és újra átélve az akkor érzetteket, még ha csak kis mértékben is.

Csendben feküdtem az ágyamban, ahogy bámultam a plafont. Békésnek éreztem az engem körbevevő közeget. Szükség is volt rá, belül eléggé nagy volt a felfordulás. A mester szavai visszhangoztak újra és újra a fejemben. Nem igen értettem, egyáltalán hogy voltam képes megjegyezni a támadó arcát. Gyakorlatilag semmire sem emlékszem azokból az időkből. Az első emlékem, amire tisztán emlékszek, az nagyjából két éves koromban történhetett és éppen valami furcsa dolgot piszkálgatok az Akadémia egyik udvarán. Mi lehetett az? Egy műszer? Egy faág. Nem tudom. De azt igen, hogy ennél korábbi emlékem nincs. Csak későbbi. Szóval inkább ez volt az, ami igazán a földre ütött. Mikre emlékezhetek még mélyen, odabent? Mert ezt a kegyetlen dolgot a jelek szerint valamiért nem akartam megjegyezni.

Kicsit sajnáltam a mestert. Nem mutatta ki felém, de éreztem, hogy mélyen bántja a dolog. Hogy nem érkezett meg időben. Pedig nem ő tehet róla. Nem ő gondolta ki a gonosz tervet, hogy támadjanak meg egy békés falut. Nem ő volt az, aki a parancsot adott a támadásra... és nem ő volt az, aki egy ártatlan nőre fogta a fegyverét és meghúzta a ravaszt. Ő csupán elkésett. E miatt nem lehet felelősségre vonni. Nem ő követte el a gyilkosságokat... nem ő volt... mégis marja valami ő magát odabent. Én legalább is így látom naív, gyermeki szemeimmel.

Hogy dühös voltam? Nem, azt nem mondanám. Inkább üresnek éreztem magam. Már egy ideje tisztában voltam vele, hogy mi történt annak idején, miért is kerültem az Akadémiára. Paradox eléggé. Elvesztettem a családomat, de cserébe megtanítanak bánni az Erővel és jópár új barátra is szert tettem. Nem tudom igazából, mit kellene tennem. Gyűlölni... örülni... vagy egyszerűen semlegesnek maradni. Valahol mélyen dühös voltam. Furcsa szélsőségek között lebegett a lelkem. Ugyan, miért is vagyok dühös. Most fogadjak bosszút? Az a mandaloriai már rég halott lehet. Miben lennék egyáltalán különb nála? Sosem tudhatom. Mégis tépett valami belülről.
,,Nincs érzelem - béke van" - oszlattam el lelkemben a kitörni készülő vihart.
Átfordultam az oldalamra, majd miután eloszlottak bennem a viharfelhők, álomba merültem. Hamarosan egy újabb nap kezdődik.

Dacára az előzményekre, eddig viszonylag gondtalan volt a napom. Már amennyire egy koravén képzésen résztvevő gyerek napja gondtalan lehet. De hát ez van, ezt kell szeretni. Nekem még örülnöm is kell, hogy annak ellenére, ami történt annak idején, ilyen kivételes lehetőség birtokába kerültem. Most őszintén, amúgy mennyi az eshetősége annak, hogy valaki, aki vérében a szokásosnál magasabb midichlorian mennyiséggel születik, végül elkerülhet Jedinek? Amekkora a Galaxis, biztosra vettem, hogy csekély, talán 10% sincs. Vagy nem találják meg, vagy túlkorosnak számít már... sok kizáró tényező szóba jöhet. Éppen ezért nem volt szokásom nyavalyogni a kiképzésen történtek miatt. Ki kellett bírni, feszegetni a határokat, még ha csak gyerek is voltam. Jól tudtam, hogy ez végső soron majd az előnyömre szolgálhat csak.

Szóval lelkes egy napom volt, még ha a szokásos menetrendet is követtük egész nap. Kis reggeli átmozgatás, hogy mindenki felébredjen, megteljen energiával. Utána jöttek az elméleti részek. Ez egy ilyen nap volt. Néha csak mozgattak minket, máskor jött a meditáció, vagy éppen az elmélet. Mindegyik egyaránt fontos mozzanat volt. Talán még túl fontosra is vettem, mert Vandar mesterhez volt jópár kérdésem. Néhányan csóválták is a fejüket a társaim közül, de csak mosolyogtak mellé. Hozzászoktak, hogy ilyen vagyok. Igaz, utána eléggé megleptek minket azzal a könyvtári túrával. Ritkán volt alkalmunk ilyen videókat nézni, de módfelett üdítő volt. Mondjuk a csúcspont az volt, amikor az egyik fiatalabb tanonc leesett a röhögéstől a földre. A magam részéről próbáltam visszafogni nagyon, de látszott rajtam is, hogy tetszenek a videók. Az archív felvételeken levő, letűnt korok jediei. Lehetek vajon egykor olyan dicső, mint ők?

A többiek lázasan végigbeszélgették az ebédet, persze betartva az etikettet. Én csak mosolyogva hallgattam őket, de szokásomtól ellentétben nem szóltam közbe a magam álláspontjával. Gondolkoztam odabent. Egy két lelkes társammal ellentétben én nem régi jedikre akartam hasonlítani. Én nem akartam olyan lenni, mint Nomi Sunrider, vagy Ulic Qel-Droma. Sokkal inkább a saját utamat akartam kitaposni. Olyan nem lehettem, mint ők... belőlük csak egy volt... ahogy belőlem is csak egy lesz, ha Kae mester kitart mellettem és befejezi a tanításomat... najó, azért bevallom, lelkem mélyén szívesen hasonlítottam volna rájuk. *gyermeki mosoly*

A laktató ebéd végetért, mi meg kimentünk. Amikor észrevettem Kae mestert, tudtam, hogy eljött a napi edzés ideje. Búcsút intettem a társaimnak, majd odasétáltam az akkor már engem nézőre. Meghajoltam előtte, majd a kérdésére egy csalafinta mosollyal az arcomon felegyenesedtem.
- Természetesen, mester.

A kérdés kissé meglepő, bár igazság szerint helyénvaló. Kis felmérés a tanulóknak, lássa a mester, mennyire figyeltem oda annak idején. Meg hogy egyáltalán mit gondolok erről az egészről. Mindenesetre láttam előre, hogy mire ágyba kerülök, nem csak fizikailag, de szellemileg is ki leszek kapcsolva. Annyi baj legyen, legalább könnyebben fogok elaludni. Összeszedtem minden gondolatomat, majd csak azután szólaltam meg, hogy megérkeztünk oda, ahová a mester vinni akart engem.
- Eredetileg a Jedit tartják az eszményi békefenntartónak. Tehát képesnek kell lennie arra, hogy kompromisszumukat találjon, mindig békét keressen, ne pedig a harcot. Csakis akkor folyamodhat harchoz, ha az szükséges. Ez viszont mindig a nehezebb út, mert békét nehezebb kreálni, mint háborút. Ezért egy Jedinek tanultnak kell lennie, tudnia kell, hogy kell fellépni, hol és mikor - tartok egy kis szünetet. - De ez nem minden... akárhogy nézzük, a Jedi harcos is. Meg kell tudnia védenie magát és másokat is, ha úgy hozza a sors. De itt is előjön az, hogy tudnia kell, mikor kell harcolnia és mikor nem, különben egy egyszerű martalóc szintjére süllyed le. Ez pedig nem megengedett... de ami talán a legfontosabb, az az, hogy egy Jedi sosem magáért él. A saját, önös célok sosem lehetnek fontosabbak a rászorulókénál.
Nyeltem egyet, mert már kezdett kiszáradni a szám a beszédtől.
- Röviden talán ennyi, amit mondani tudok mester, elvileg ezek egy jedi... persze... elméletileg... mint tudjuk, a gyakorlat és az elmélet sosem egyezik meg az esetek többségében.

Halványan elmosolyodtam. Nem vetem fel a csipkelődést, sem pedig nem keseregtem rajta, hogy kissé benéztem a feladatot. Ez van, fiatalkorban előfordul, hogy nem úgy reagálunk, ahogy elvárják tőlünk. Igaz, egy kis pimaszkodást megengedtem magamnak.
- Mester, én inkább a fénykardot érzem testhezállóbbnak.
Nem tudom miért, de valahogy, ha a kezemben tartottam a fénykardot, úgy éreztem, mint aki hazaért. Pedig nekem csak egy nyavalyás gyakorlókardom volt egyelőre, amit kiutaltak a raktárból, az igazi még váratott magára, míg nem leszek elég biztoskezű. Most viszont koncentrálnom kellett a feladatra.
- Röviden, egyszerűen? Hm... akkor ha már megemlítette, akkor egyszerűség, elvégre nem azért hordunk olyan ruhát, amilyet... akkor... tudás... okoskodás nélkül... önfeláldozás... hm... mártíromság nélkül... - felnéztem a felhőkre - alkalmazkodóképesség... maga az erő, zsarnokság nélkül... békekeresés úgy, hogy nem gyámoltalan... aztááán... ööö... - tekintetváltás a földre - eltökéltség, stabilitás, elhivatottság... hupsz, ez ugyanaz... hm... fegyelem... magabiztosság... tisztelet...
Megvakartam a fejem tetejét, ahogy tovább gondolkoztam. Látszott rajtam, hogy eléggé töröm a fejem és jönnek ki belőle folyamatosan a jelzők, de valószínűleg eltöltök még vele egy kis időt...

Hamar kiderült, hogy a mester terve az egyensúlyfejlesztésre nagyon is jogos. Míg beszélt, én a legközelebbi, majdhogynem mellkasomig érő oszlop mellett álldogáltam, hallgatva az instruckiót. Minél többet mondott a mester, annál mosolygósabb lettem. Óóó, csak ennyi lenne? Remek, ez még játéknak is elmenne, nemhogy gyakorlatnak... csak annyi a dolgom, hogy fellépek és... és kalimpáljak, mert a következő pillanatban bezúgtam az oszlopok közé.
- Aucs aucs aucs aucs... - dörzsölgettem az oldalamat, amit sikerült bevernem a földbe.
Oké, akkor vegyünk vissza a tempóból... ezúttal óvatosabban léptem fel arra a bizonyos oszlopra, legmesszebb a mestertől... de most meg rossz helyen álltam rá és csak azért nem zúgtam be megint a mélybe, mert meg tudtam támaszkodni az egyik oldalt levőn... elég érdekes látvány lehettem, mit ne mondjak. Óvatosan leeresztettem magamat földre. Húha, ez nem lesz egyszerű. Az eddigi egyensúlygyakorlatok kissé a béka bizonyos testrésze alatt vannak ehhez képest. Najó, csak ügyesen tovább. A harmadik próbálkozás megint rosszul sült el, hiába indult jól... kellett nekem kalimpálni, mint egy űrkabin-menekültnek...

Vettem még egy lélegzetvételt, majd hirtelen jött ötlettől vezérelve levettem magamról a köpenyemet. Szépen összehajtogatva leraktam a cölöp lábához, majd odaálltam elé. Vettem egy mély lélegzetet, felraktam a lábamat a cölöpre, majd előre megfontolt szándékkal felemeltem vízszintesbe a karjaimat. Lehunytam a szememet, ahogyan szépen lassan felnyomtam magam lábközép a cölöpön. Automatikusan felhúztam a szabad térdemet is, így kissé úgy kinézve, mint egy meditáló szerzetes a hegyekben. Mélyen, lassan vettem a levegőt, ahogyan figyeltem a testemre. Most éreztem, hogy teljesen egyenes a testem, akár az alattam levő oszlop, nem inogtam... aztán szépen lassan elkezdtem leengedni a végtagjaimat... először lassan a két kezem engedődött le a testem mellé, majd a lábamat is kinyújtottam lefelé... mint ha a levegőben állt volna, pedig nem volt alatta semmi... majd szépen lassan kinyitottam a szememet... engedélyeztem magamnak egy halvány, röpke mosolyt, majd ránéztem az ezüsthajú nőre.
- Készen állok, Kea mester.

A kocka koppan a földön és lőn sárga. Körbe is nézek, hol van sárga a közelben, hoppáré... hát nem pont a rossz oldalon? Mondhatjuk, hogy a jelenlegi állapotomhoz szerint a holttérben van. De választásom nem igen van. Már a fellépésem is bizonygatta, hogy nem olyan egyszerű mozogni ezeken a cölöpökön, mint első ránézésre gondoltam. Ki kell tapasztalni, rá kell jönni, mi merre hány centiméter. Utána lehet vagánykodni érdekesebb lépésekkel. Addig is jobb lesz, ha legyőzöm a gyerekes játékkényszert és inkább nem arra törekszek, hogy pár másodperc alatt utolérjem a mester. A sietségnek sosem lesz jó vége... mondjuk én nem pont arról voltam híres, hogy szeretek megállni. Volt egy fel nem tett kérdésem, de a mester válaszolt rá, amikor nem a legközelebbi cölöpre helyezte át magát. Nem volt több kérdésem, tisztelt bíróság. Na, most viszont foglalkozzunk feladattal. Rendes körülmények között nem okozott volna gondot, hogy egy lábon forduljak. De úgy, hogy csak a talpam közepe alatt volt szilárd test, viccesebbre fordult a dolog. Igyekeztem mindent kizárni a fejemből és csak arra koncentrálni, ahogy szépen lassan elkezdtem oldalra fordulni. Amit amúgy pár másodperc alatt megtehettem volna, az most pár percbe telt. Csak lassan mertem mozogni, a talpam így milliméterről milliméterre fordult csak a kívánt terület irányába. Vért izzadtam majdnem, de aztán hoppá, jó irányban voltam, ott előttem a sárga. Eléggé megkönnyebbültem, hogy sikerült és már léptem is előre... ennek az lett az eredménye, hogy kis híján leestem, mert élből mellé ment a lábam. Csak az utolsó pillanatban tudtam jó helyre pakolni a talpam és átlibbenni... utána pedig volt még pár kínos másodperc, míg ide-yoda dülöngélve, nagy nehezen megállapodtam. Éreztem, hogy folyik az izzadtság a homlokomról. Fújtam egyet, majd ránéztem a mesterre. Hogy hogyan fog dobni, azt nem tudom, de vagy a kezébe hívja és eldobja megint, vagy meglöki az Erővel, nekem mindegy lesz, elvégre így is úgy is el kell érnem őt... de azt már láttam előre, hogy nem pont az Ataru használója leszek...

D3 feltűnése egy kicsit meglep, de legalább most már megoldódott a kockadobó rejtélye a számomra. Lehetőségemhez mérten integettem egyet a feltűnő tákolmánynak, de utána igyekeztem nem foglalkozni vele. A feladatom az volt, hogy jussak el a mesterig a cölöpökön ugrálva, nem pedig a droid megfigyelése. Majd ha végeztünk, jobban szemügyre veszem a droidot, de addig is minden figyelem előre... igaz, így se tudtam megállni, hogy egyszer-kétszer rá ne sandítsak a kis gurulóra. Na, azért nem hagytak hidegen teljesen a technikai dolgok. Néha álmodoztam rajta, hogy építek egy droidot, csak úgy, önerőből. Aztán persze mindig csak mosolygok rajta és csóválom a fejem, hogy milyen gyermeki álmokat dédelgetek. Hiába, fiatalság bolondság... ó, bakker, miket beszélek már! 8 éves vagyok az Erő szerelmére, ne úgy beszéljek már, mint egy aggastyán. Naszóval, jól van Arew koncentrálj csak előre. Zőőd. Körbenéztem és megláttam a következő póznát, ami megfelelhet a célnak a mester felé való úton. Igaz, hogy elég nehéz útvonalat tervezni, hogy a célirány mindig változik, de hát ilyen az élet... a mester is mondta, nem fer. Most legalább nem kell izegni mozogni, mire odaérhetek. Igaz, egy kis oldalazás lett belőle, de azért spárgázni nem kellett. Kiléptem oldalra a lábammal, majd amint éreztem, hogy a talpam közepén van a cölöp teteje, összeszedtem a bátorságomat és elengedtem az előző helyemet. Kis híján az lett, hogy a lendülettől bezúgtam a cölöprengetegbe, de végül sikerült állva maradnom egy kis koordinálás hatására. Hát ha ez nem mozgáskoordinációs gyakorlat is, én megeszem a köpenyemet.
- Mester... - jut eszembe valami - Jól sejtem, hogy ezt veled is megcsináltatták?

Nakész, ez lassan kezd átmenni komédiába, amit a mester és a droid leművelnek. Alig bírtam leplezni, hogy mindjárt röhögésben fogok kitörni. A mosoly így is átcsapott újra és újra az arcomon. Főleg amiatt, mert egy nagyon picit értettem, hogy mit csiripel a droid. Nem mondom azt, hogy tisztán minden jelet felismertem, de egy-két szót el tudtam belőle csípni. Egyszer a társaim ki is buktak rajta, amikor tudtam fordítani nekik csodával határos módon az egyik karbantartó egység visítozását. Mondjuk ez azóta nem történt megismétlésre, sőt, a legtöbb esetben teljesen kukán álltam a droidok szövegelése mellett. Valószínűleg azért, mert eléggé sok szakszöveget ciripelnek ilyenkor. D3 esetében valószínűleg azért fogtam fel pár dolgot, mert inkább köznapi szavakat használ. Mindenesetre a droid eléggé kiszúrt a mesterrel, nekem meg illő lenne ezt kihasználnom. Elvégre, senki se mondta, hogy nem lehetek én a kedvezményezett kicsit. Oké, akkor próbálkozzunk. Talán lefaragok vele valamennyit a hátrányomból. Láttam magam előtt a célt, már csak meg kellett valósítani az ideát. Vettem egy mély lélegzetet, elrugaszkodtam a cölöpről és... melléléptem. A lábam pár centivel elvétette a cölöpöt, én meg megindultam lefelé. Na ekkor megvetettem a még lehetséges tagjaim és még mielőtt ráestem volna a cölöpökre, kitámasztottam magam. Gyakorlatilag kézzel megragadtam az egyik cölöpöt, a másodikra tenyereltem, a harmadikon pedig a lábammal támaszkodtam. Eléggé hülyén nézhettem ki, az biztos. Mondjuk inkább ez, mint hogy összecsapkodjam magam a cölöpökön. A hátamat így is bevágtam az egyikbe, ami miatt felszisszentem. Viszont még a gyermeki agyammal így is észrevettem, hogy a végtagjaim három különböző színen tartanak a magasba. Nolám, tiszta twister. Mindenesetre lassan leengedtem magam, a lábaim földet fogtak, én pedig kisétáltam a körön kívülre, oda, ahonnan elindultam. Viszont nem léptem fel a cölöpre, hanem vártam, hogy ítél a mester.

Bólintottam a mester utasítására, miközben újra felléptem a cövekre. Fájt picit a hátam, de szerencsére a korábbi tapasztalatok segítettek és már nem volt olyan körülményes újra felmásznom a cölöpre és elkezdeni a történetet. Szóval így telt el az az egy két óra, nem tudom igazából, milyen hosszú volt. Szerencsére annyira már beletanultam, hogy... ne essek le sokszor. Egyszer-kétszer még előfordult, de komolyabb sérülés nem lett belőle egy-két horzsolást leszámítva. De az meg nem komoly, szóval oké, nincs okom panaszra. Végül a mester leléptetett, én meg izzadtságos arccal léptem le a cölöpökről. A mester feladatára felvonom szemöldököm, de oké, végül is, bőven teljesíthető dolgot kért.
- A hangár egyik oldaltermében pont mostanában hoztak létre egy áruházat, állítólag az egyik tulajdonos droid alkatrészekkel foglalkozik. Talán ő tud segíteni ez ügyben - paskolom meg a droid tetejét. - Mondjuk lehet egy új burkolat se ártana neki.
Amikor mondja, hogy hova kellene mennem bólintok, majd én is meghajolva elbúcsúzok tőle... majd sietve utána szólok.
- Mester - kissé zavartan megvakarom a tarkómat. - Hol van az akadálypálya?
Hát na, attól még, hogy itt élek, még nem kell tudnom mindent... bááár... a vicces az, hogy általában tőlem szoktak útbaigazítást kérni. A mester elmondta, én pedig már tényleg kettesben maradtam D3-vel. Sóhajtottam egyet, majd megsimította ma droid henger alakú fejét.
- Gyere D3, szerintem vár rád valahol egy olajfürdő.
Azzal elindultunk a hangár felé.